38.rész -Szánakozás-

Kedves Olvasóim!

Kisebb késéssel ugyan, de meghoztam az új részt! Remélem elnyeri majd tetszéseteket! Kérlek, hagyjatok magatok után nyomot pipa vagy komment formájában! Szeretném megköszöni az új feliratkozásokat, ugyanis már 75 rendszeres olvasóm van, illetve a több, mint 33 ezer oldalmegjelenítést! Hamarosan itt lesz a téli szünet, amikorra már sokkal rendszeresebben tervezek részeket! Kellemes olvasást kívánok!

xx, Diush

***

Nem maradtam túl sokáig kint, mert mindenképpen ott akartam lenni, amikor az orvos ismét jön és híreket hoz Emma-ról. Így nagyjából öt perces levegőzés után visszamentem a többiekhez és minden szó nélkül leültem. A percek nagyon lassan teltek, de igyekeztem minél pozitívabb maradni ebben a helyzetben is. Egy idő után aztán már Niall, Harry és Liam megérkeztek hozzánk a legnagyobb meglepetésemre.

- Hát ti? – álltam fel, hogy üdvözöljem őket.

- Niall felhívott minket és azonnal jöttünk! Egy ilyen helyzetben össze kell tartanunk! – mondta Liam, majd megölelt, aztán sorban a többiek is. Végül mind az öten ott álltunk egy körben.

- Doktor Úr! – hallottam mögülem a hangot és egyből odakaptam a fejemet. Az orvos újabb hírekkel érkezett hozzánk. – Mi van a lányommal? – kérdezte Johanna, majd mindannyian köré gyűltünk, s aggódóan kíváncsi szemekkel néztünk rá.

- Nyugalom, nyugalom! Egyelőre csak két vizsgálaton vagyunk túl, és azokon minden negatív! Még hátra van ugyan ennyi, amit az elkövetkezendő két órában egyáltalán nem tudunk elvégezni!

- És mikor mehetünk be hozzá? – buggyant elő belőlem.

- Néhány perc múlva! De egyszerre csak ketten és ne maradjanak tovább öt percnél! Ahogy látom, elég sokan vannak, úgyhogy megterhelő lesz számára ez is!

- Köszönjük! – az orvos csak bólintott, majd elment.

- Először ti menjetek be, aztán mi ketten Zayn-nel! Rendben van? – mondta rögtön Phil, s mindannyian csak bólintottunk.

Pár perc múlva aztán jött is egy nővér, hogy az első két ember bemehet, s Johanna és Louis azonnal mentek is. Az öt perces limitidőt betartva érkeztek újra közénk, majd Phil-el mi látogathattuk meg.

Az ajtón belépve végigfutott rajtam a hideg, ahogy megpillantottam Őt csövekkel a kezében, gépekkel körülvéve.

- Emma! Hogy vagy?

- Voltam már jobban is, de túlélem! – jelent meg arcán egy enyhe mosoly, amint kezeit megfogtam. Hallottam, ahogy a levegőt nehezebben veszi, s látszott rajta, hogy alig van ereje.

- Nem emlékszel mi történt? – hozta fel a témát Phil, de lehet, hogy jobban tette volna, ha nem teszi. Ugyanis Emma szíve erre a mondatra gyorsabban kezdett el dobog és ezt a gépek is jelezték a sípolásukkal. Erre azonnal itt termett egy nővér, hogy megnézze mi a baj.

- Mi történt? Miért gyorsult fel a szívdobogása? – kérdezte tőlünk, miközben vizsgálgatta a lányt.

- Csak azt kérdeztük tőle, hogy emlékszik-e arra, hogyan került ide!

- Rendben van, Emma! Nyugodj meg! Nincs semmi baj! Vegyél mély levegőt, s lassan fújd ki! Ez az, ügyes vagy! – nyugtatta meg a nő szerelmemet, majd kihívott minket.

- Mindjárt visszajövünk! Még van két percünk! – ő bólintott egyet erőtlen végtagjával, majd bezártuk magunk mögött az ajtót.

- Kérem, ne hozzák fel előtte a történteket! Minden bizonnyal emlékszik a dolgokra, de nagyon felzaklatja! Nem lenne szerencsés, ha még egyszer ilyen állapotba kerülne!

- Elnézést kérek! Többet nem fordul elő!

- Most visszamehetnek! Még két perc!

- Már itt is vagyunk! – pusziltam meg homlokát.

- Ez hiányzott nekem! – motyogta, majd arcomra mosoly húzódott. Ezt követően egy kisebb csend állt be a kórterembe, de nem akartam, hogy szótlanul legyünk itt, így felhoztam egy témát.

- Figyelj! A srácok is itt vannak, Eleanor is, meg a szüleim is! Szeretnéd, ha bejönnének vagy inkább pihennél?

- Pihennék, ha nem baj!

- Rendben van! Nem hagyunk magadra, itt leszünk az ajtó előtt! De most mennünk kell! Szeretlek! – azzal kimentünk, hiszen lejárt az időnk.

Mivel a látogatás csupán tíz percet vett igénybe, a következő kicsit kevesebb, mint három órában felválta mentünk el kávéért, de Louis és Eleanor hazamentek, hogy behozzanak barátnőmnek néhány ruhát. Csodálkoztam, hogy El ennyire tartja magát, hiszen a legjobb barátnője és egyben a barátja húga van az ajtó másik felén nem éppen a legjobb állapotban, és meg sem látogathatta. De azt mondta, teljes mértékben megérti Emma-t, és a gyógyulása az első nem pedig az, hogy mindáron bemehessen hozzá.

*Emma szemszöge*

Mindig is utáltam, ha sajnálnak, s most megint egy olyan helyzetbe kerültem, amiért ismét ez történik. Persze jól esik, hogy szeretnek és törődnek velem, csak mégis ott van bennük a szánalom, a sajnálat, amire igazán nincs szükségem.

Phil ráadásul egyből belecsapott a közepébe és láthatta, hogy mit ért el vele. Nem mondtam el neki és másnak sem, hogy emlékszem mindenre. Majd később, ha összeszedtem magam, amikor már egy kicsit megerősödtem elmondom nekik a miértet, addig pedig emésztem magamban a dolgokat.

- Miss Tomlinson, ébresztő! Sajnos mennünk kell a további vizsgálatokra! – hallottam a hangot mellettem, hiszen nem voltam valami mély álomban. Felnyitottam szemeimet és megnéztem ki a hang forrása. Ismét ugyan az a nővér volt. A gépeket már pakolta össze, hogy lehessen szállítani velem együtt, majd kitolt az ajtón.

A folyosón persze minden hozzátartozóm és közeli barátom ott volt, s ahogy megláttak ismét szánakozó fejeket láttam.

- Emma! Kicsim! Em! – hallottam a különféle megszólításaimat, de nem néztem rájuk.

*

Hallottam, ahogy az orvos beszél a hozzátartozóimmal és barátaimmal, de azt nem értettem, hogy mit mond nekik. Remélem, hogy nincs semmi komolyabb bajom, bár tisztába vagyok vele, hogy egy ájulás egyáltalán nem jó előjel. Majd néhány perccel később megjelentek a kórházi szobám ajtajában mindannyian.

- Szia kicsim! Húgi! Emma! – köszöntek sorban, majd körbeállták az ágyat.

- Jobban vagy? Tudtál pihenni?

- Igen, és igen! Nyugi anyu, nincs semmi bajom! – erőltettem magamra egy minimális mosolyt, bár tényleg így gondoltam, csak erő híján voltam. Azonban erre a mondatomra szinte mindenkinek az álkapcsa megfeszült, majd megfagyott az arcuk. – Vagy talán mé…mégis? – nyeltem egy nagyot.

- Nem, dehogy is! Miből gondolod? – simogatta meg arcomat.

- A reakciótokból! Mondjátok meg, ha van valami, jogom van tudni! – préseltem ki a szavakat ajkaim közül. Belül idegességet és dühöt éreztem, hiszen tudtam, hogy valamit eltitkolnak előlem az állapotommal kapcsolatban, de a beszédem csupán egy mondatnak tűnt.