37.rész -A telefonhívás-

Kedves Olvasóim!

Meghoztam az új részt, remélem elnyeri tetszéseteket! Szeretném megköszönni a több, mint 31 ezer oldalmegjelenítést és a 70 feliratkozót! Hihetetlenül jól esik, hogy bíztok bennem! De most jó olvasást kívánok és várom a visszajelzéseket (pipa és komment formájában)! :)

puszii

***

Vacsora közben néma csendben ültem és fogyasztottam el az előttem levő ételt, néha az arcomra erőltettem egy mosolyt, de még ezekhez is nagy önuralomra volt szükségem. Az, amit barátomnak mondott az apja – s én teljesen véletlenül hallottam meg -, amilyen véleménnyel van rólam eléggé kikészített. Nem tudom csupán ő vélekedik-e így rólam vagy a család többi tagja is?! Azzal viszont tisztába vagyok, hogy nem indítottam jól náluk, de ettől még nem kellene elítélniük.

Vacsora után aztán mindenki átvonult a nappaliba, hogy tévét nézzenek, vagy éppen beszélgessenek, én azonban maradtam és vállaltam az elpakolást. Bármibe belementem volna most, csak ne kelljen a Malik családdal lennem.

- Emma! – jött hozzám pár perc múlva Zayn. Nem szóltam semmit, rá se néztem, csak hagytam, hogy beszéljen. – Valami baj van? – továbbra is végeztem a dolgomat csendben – Mi a baj? – lépett mellém, s a fülem mögé tűrte egyik tincsemet.

- Ü-üm! – válaszoltam egyhangúan.

- Ismerlek már! Ne tagadd!

- Nincs semmi!

- Vacsora közben nem szóltál semmit és a csak kotorgattad az ételt! Te, aki imád beszélni! Most sem nézel rám! – két kezét csípőmre tette, majd maga felé fordította azt. – Emma! Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz!  - nézett mélyen a szemembe, mintha így megtudná a választ.

De nem így lett. Nem bírtam tovább és hirtelen abbahagytam a mosogatást és vizes kézzel indultam meg a bejárati ajtó felé. Minden szó nélkül felkaptam magam a kabátomat, majd elsiettem.

Abban a pillanatban azt éreztem, hogyha most nem lehetek egyedül, akkor kibuggyan belőlem mindaz, amit idáig sikerült visszatartanom.

Menet közben nem hogy lenyugodtam volna, testemet egyre jobban járta át a düh, így futni kezdtem. Csak úgy hagytam magam mögött a métereket, vagy tíz percig folyamatosan kocogtam, és hirtelen nehezebben kezdtem venni a levegőt valamint a mellkasomban is szúrást éreztem. Muszáj volt leülnöm az útpadkára, mert nem bírtam tovább. Levegő után kapkodtam, s ott abban a pillanatban azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Aztán minden elsötétült…

*Zayn szemszöge*

Emma minden szó nélkül rohant el és ennek már több, mint fél órája. Eléggé aggódom érte, érzem, hogy valami nincs rendben vele.

- Louis, kijönnél egy pillanatra? – hívtam félre, hogy négyszemközt beszélhessek vele a húgáról, mert mindenkinek azt mondtam, hogy boltba ment. Nem akartam őket azzal terhelni, hogy veszekedtünk. Vagyis nem, mert meg sem szólalt és én sem kiabáltam. De mindegy is, a lényeg, hogy nem tudják, hogy elrohant.

- Mi az? Baj van?

- El kell mondanom valamit! De ne akadj ki, jó? Főleg ne kezdj el kiabálni!

- Hát ez nem kezdődik valami jól! – húzta fel szemöldökét Louis. – Ne nézz így! Megígérek mindent! Csak mond már!

- Jó! Szóval az van, hogy Emma nem boltba ment, hanem…hanem…

- Mond már! – rázta meg kicsit testemet a két vállamnál fogva.

- Láttam rajta, hogy valami nincs rendben vele, és megkérdeztem tőle mi bántja, de ő csak minden szó nélkül elrohant, és ennek már több, mint harminc perce! – mondtam el egy levegővétellel az egészet.

- Ja! Csak ennyi?! – mosolyodott el a legnagyobb meglepetésemre.

- Te nem is aggódsz érte?

- Nem! Emma nagylány, tud magára vigyázni!

- De akkor is! Én érzem, hogy valami nincs rendben vele!

- Majd elmondja, ha akarja, ne aggódj!

- Nem úgy értem, hanem most ebbe a pillanatban lehet valami baja! Nincs jól! Érzem!

- Csak ki kell adnia a gőzt! Ne aggódj már! Isme… - fejezte volna be a mondatát, de megszólalt a telefonja. – Bocsi! – mutatott a készülékre és arrébb sétált.

Engem akkor sem nyugtatott meg. Megyek és megkeresem, nem hagyhatom egyedül a problémáival.

- Basszus! Emma-t bevitték a kórházba! Gyorsan! Menjünk! – rohant be Louis a nappaliba, hogy szóljon a szüleinek és gondolom mindenkinek.

- Mi van? – döbbent le mindenki egy emberként, s az én kezemből is kiesett az idő közben oda került pohár.

- Micsoda? – nem törődve az üvegszilánkokkal siettem be én is a többiekhez.

- Most hívtak a kórházból, hogy ott van bent! Részleteket nem tudok! Úgyhogy siessünk be!

- Én megmondtam! Én megmondtam! – ismételtem egymás után szúrós szemekkel nézve bandatársamra.

- Hozom a kocsit! – rohant ki Louis, majd utána én is a másik kocsiért. Mindketten kiálltunk az autókkal és a szüleink beszálltak, s már úton is voltunk. Niall otthon maradt, hogy tudjon közvetíteni a húgoméknak és az ő szüleinek is.

- Fiam, nem kellene ilyen állapotban vezetned! – szólalt meg apa, de nem foglalkoztam vele csak mielőbb Emma mellett akartam tudni magamat. A kilométerek nagyon lassan akartak elfogyni, de végül odaértünk, s miután eligazított minket egy nővér, már ott is voltunk a folyosón.  A vizsgáló előtt várakozva alig akartak telni a percek, mintha megállították volna az időt. A tudatlanság, hogy semmi információnk arról mi van vele, szinte megölt minket.

- Önök Emma Tomlinson hozzátartozói? – jött oda hozzánk egy fehérköpenyes férfi.

- Igen, mi vagyunk!

- Doktor Úr, hogy van a lányom?

- Nincs jó állapotban, azonban életveszélyben sincs! De egyáltalán nem mondanám egészségesnek!

- De mégis mi van vele? És hogy került ide? – furakodtam oda én is a kérdéseimmel.

- Az utcán találtak rá elájulva! Szerencsére időben behozták, itt pedig megállapítottuk, hogy szívinfarktusa volt!

- Istenem! – esett össze majdnem Johanna, de szerencsére még bele tudtunk karolni Phil-el.

- Volt már valamilyen probléma a lányuk szívével?

- Igen! Pár éve újra kellett éleszteni! – felelt a csapattársam.

- Akkor már értem! – dünnyögte a doki – És érte valamilyen trauma mostanában?

- Hát…az ex barátja zaklatta, de már megoldódott az ügy és amúgy is, az már majdnem három hete volt! Azóta kijött volna rajta!

- Az nem olyan biztos, de elképzelhető! Az utóbbi egy hétben semmi nem érte?

- Nem! – válaszoltunk mindannyian.

- Rendben van! Arra kérném önöket, hogy itt várakozzanak! Ha végeztünk a vizsgálatokkal, ismét jövök!

- Mikor láthatjuk őt? – aggódott Johanna.

- A vizsgálatok után! Az előzményeket ismerve egy sem várhatunk!

- Ekkora a baj? – maradt tátva Phil szája.

- Még nem tudom, de mivel egyszer már leállt a szíve, most pedig infarktusa volt, ez nem jó előjel! Most mennem kell! – azzal otthagyott minket.

Mindenki arcán a szomorúságot és az elkeseredettséget láttam, hiszen egyáltalán nem kaptunk jó híreket, csak apám volt teljesen nyugodt. Már-már túl nyugodt.

- Azért ennyire nem kellene utálnod őt! Lehetnél kicsit megértőbb vele! És együtt érző is! – törtem ki és nem érdekelt, hogy ki hallja még. Akkor is nagyon zavart, hogy még egy esélyt sem ad neki. Majd fogtam magam és kimentem a levegőre, hogy kicsit lenyugodhassak.